A következő program négy nap autókázás volt.
Tehát Camryba be, irány Bondi a szörfdeszkáért. A szörfdeszka egyébként kicsit fellengzős, egy bodyboard-ot kaptam kölcsön egyébként szerencsére, mivel csomagtartó nem volt a Camryn vagyis longboardot nem nagyon tudtunk volna magunkkal vinni. Sydney nem annyira belváros része kb olyannak tűnt az ablakon át mint a Bimbó utca és környéke, hegyek-völgyek, szép házak, kocsik, bringautak mindenütt stb., vagyis semmi egetrengető. A szörfdeszka hónalácsapása (nem fért be a csomagtartóba, végig úgy utaztam hogy a lábamnál volt) után nekiláttunk az első négy nap programjának, ti. hogy a Sydney-Brisbane távolságot autóval tesszük meg és megállunk pár helyen nézelődni.
Az első éjszakát a a Blue Mountains NP egyikhanema legrégebbi hotelében töltöttük. Harapnivalóan friss levegő, kint teljes csönd, bent recsegő padlódeszkák, felfele csúsztatható ablakok, mindent belengő twin peaks-hangulat, plusz a tudat, hogy itt már majdnem másfél évszázada jelen van a fehér ember. Másnap reggel felzabáltuk a svédasztalt, megnéztünk a parkból valamennyit, utaztunk a világ legmeredekebb siklóján, megtudtuk hogy angolul a kötélen való leereszkedést úgy mondják hogy abseiling – német, ugyebár -, illetve hogy az ausztrál környezetvédők paráznak a talajerózió miatt, ami érthető, mivel jószerivel nincs normális talaj az egész földrészen, importálni viszont nem lehet mert akkor kinyiffannak az őshonos lények.
Kora délután ráhúztuk a fejünket egy-egy aussie hamburgerre és elindultunk Newcastle felé, ahol sikerült fasza tengerparti szállást találni. Este lecsekkoltam az óceánt és azzal a boldog tudattal feküdhettem le, hogy másnap szörfözéssel indítom a napot. Reggel természetesen zuhogott az eső, úgyhogy a nagyonremek tengerpartot csak megnéztük.
Ezen a napon az esőt azzal tetéztük, hogy ez volt az a nap, amikor gyakorlatilag nem csinálunk mást, mint ültünk a kocsiban és mentünk. Először azért, mert a kollégák kitalálták, hogy megnézünk egy másik NP-t a hegyekben, hiába mondtam nekik, hogy maradjunk a tengernél mert én szörfözni szeretnék ők pedig nehogymár ne akarjanak megmártózni az óceánban. Elmentünk, megnéztük az erdőt. Biztos érdekes lett volna, ha van nálunk bozótvágó kés és túrafelszerelés, vagy van rá pár óránk és bátorságunk belemenni, de mivel egyik sem volt, csak annyit mondhatok, hogy eltöltöttem tíz percet egy magashegyi esőerdő szélén a világvégén. Jelentem, a fák magasak, az aljnövényzet sűrű, a madarak rikácsolnak.
A nap második fele a világvégéről való visszajövetellel telt (útközben befigyelt életem eddigi legjobb sajttortája), de legalább elállt az eső és a szürkületben láttunk egy tovaszökellő kengurut is. A nap fénypontja a vacsi volt, egyrészt mert nem zárták ránk az ajtót azzal hogy öt perce lejárt a műszak, másrészt mert a Coffs Harbour-i kínai, indiai és koreai étterem közül válogathattunk (az indiai nyert) és az ördögrája alakú tengerparti parkban ettük meg az egészet. Igazi balzsamos este volt, kárpótlásul az egész napos esőért. A kaja egyébként a kinttartózkodás alatt szinte állandó téma lett, mert enni ugye kellett, de a szokásos megoldás, hogy szendvics vagy főzés kiesett mivel nem volt konyhánk, vagyis mindig keresni kellett valamit. És ha megvolt, meg kellett állapodni hogy most akkor tényleg ott akarunk-e enni, vagyis nem kellett, csak mindenben valamiféle konszenzusra törekedtünk, ami kissé komikus de néha fárasztó volt, mivel a szakmailag nagyra tartott kollégák rengeteget tudtak tépelődni akár kétféle hamburger között is, pláne, ha a probléma valamiféleképpen visszavezethető volt az ár-érték arány optimalizálására. Na ilyen körülmények között kellett féken tartanom a véleményfasiszta énemet. Viszont, Newcaste-ban a KFC-t sikerült annyira lefikáznom, hogy KFC-be összesen csak egyszer mentünk. Nehéz dolgom persze nem volt, mivel Newcastle egy meglehetősen antipatikus, lepukkadt iparváros tele zenemeghajtású pöckölt verdákkal és rettenetesen koszos a KFC-jük.
folytköv, lejjebb is vannak képek
