Volt tehát féktelen alleycat aka Ballontó idén is: Bp-Balatonfüred fixivel, kikötött fékkel. A Balllontó nem hagyományos verseny abban az értelemben, hogy vagy meg van rendezve vagy nincs, nincs fix időpontja stb. nyáron van, ennyi a lényeg. Általában – a neten olvasott adatok szerint – bazi meleg szokott lenni és hát a táv amit meg kell tenni 135 km körül van, ami nem rettenetesen sok, de fixivel már kényelmetlen tud lenni. Viszonylag felkészülten indultam, kb. 3000 edzésértékű kilivel a hátam mögött, amiből olyan 250 lehetett fixivel megtett, tudtam hogyan kell enni-inni, úgyhogy nagyon nem féltem az egésztől, csak izgultam.
És hát emlékezetes lett a verseny. Azzal kezdődött, hogy a hétórás induláskor a gödörnél elkezdett szemetelni az eső, a Kálvinon volt a point of no return (ahonnan már nem érdemes hazaindulni mert már nem leszel sokkal ázottabb) majd a Gellértre érve olyasformán indult be az eső mint amikor arra ébredsz reggel hogy elered az eső és kopog a háztetőkön, és a Budafoki végén pedig már a seggünkből is víz folyt, ahogy azt kell. Bolyozni az akut sárhányóhiány miatt hirtelen igen kellemetlenné vált.
Valahol Székesfehérvár környékén mintha lett volna egy időszak amikor nem esett, de ez biciklin igazából nem jelent megváltást, olyankor ugyanis csak felülről nem jön a víz, a kerekek továbbra is szorgalmasan adagolják a trutyit. Persze mire Székesfehérvárra értem túl voltam egy rajt után pár perccel beszedett defekten ami az élbolyból szedett ki – pedig a Budafokin komolyan gondoltam hogy nem baj, ennél szarabb már nem lehet – és aminek köszönhetően a rekord gyorsaságú javítás (~3-5 perc) ellenére is a legutolsó helyre állhattam vissza. Az adrenalinszintemmel viszont nem volt gond, úgyhogy “I never saved anything for the swim back” alapon felraktam a pulzust 175 környékére, és a 75-80 perc alatt ami Érdtől Fehérvérig kellett, majdnem a teljes bandát visszaszedtem. A CP-nél a maradék pár szökevény is meglett, mivel ők megálltak pih/enni én meg nem, így ekkorra már csak a három versenyző maradt előttem.
Az ezt követő 30 km még okés volt, aztán Akarattyánál kicsit eltévedtem (volt olyan hogy a későbbi győztes Potter szembe jött), kicsit eléheztem és kicsit talán meg is utáltam a biciklizést. Ebből az utolsó (másfél?) órából nem emlékszem sok mindenre csak arra hogy a gyerekkori Balatoni leautózásokra meg a Dalos-Szami féle körbebringára visszaemlékezve próbálom belőni hogy pontosan mennyi lehet még hátra és mi a települések sorrendje, de az élesen megvan ahogy megérkezem a célba, tudatosul bennem hogy nem taknyoltam a 710-esen és utána sem pedig ez azért erősen benne volt a pakliban, ép vagyok és oké vagyok, lehet lazítani – és ezzel a gondolattal a célban várakozók legnagyobb örömére el is estem.
Szóval nekem ilyen volt idén; kalandosnak és hosszúnak is nevezhető és helyenként emlékezetesen kellemetlen. asszem 3:58, 4. hely, 12 perc hátrány, defekt, esés.